...because you love nice things

karácsonyvárós2

karácsonyváró mandulás

Krúdy Gyula: A pincér álma

Némelyek azt hiszik tán, hogy a korcsma azért van az Órához címezve, mert ott örökké jár az óra, mintha a vendégeket az idő mulandóságára figyelmeztetné. No, de a mi kisvendéglőnk órája nem tartozott az álló órák közé, mert gondoskodott erről az öregedő pincér. Az óraigazítást Fridolin még kávéházi markőr korában szokta meg, amikor fodros-bodros fiatalember volt, telve reménységekkel, és a biliárdozó vendégeknek mindig többet számított öt percecskével, persze csak olyankor, ha a biliárdozó vendég a játék izgalmában levette szemét az óráról. Nem volt tehát mindig ügyefogyott, öregedő pincér Fridolin.(…)
A középső asztalnál üldögélő vendég igen csendesen üldögélt a nagy lármában. Az arca - no, az vigalmas vendéglői nyelven szólva leginkább egy szomorú rákéhoz hasonlított, amelyet magára hagytak társai a csalánban, ők pedig elmentek pirosodni mindenféle levesekbe. Azért erről az arcról ne is beszélgessünk többet, sem nyegleséget, sem haragot nem mutatott az soha, hanem valamely olyanféle közönyt, amely elég lett volna egy tevének is, amelynek lábát hiába csípik a legyek.(…)
 A vendég éppen az abroszt nézegette, az evőeszközt vette szemügyre, hogy mely gyárban készítették azt, a szalvétáját felkötötte, a sótartót helyére tette, kipróbálta ujjai hegyével a fogpiszkálót, amelyet maga mellé készített Ekkor érkezett meg Fridolin a levesestállal, amelyben a dupla levest szervírozni szokás, ha a tál éppen kéznél van. A vendég kezébe vette a kanalat, és talán most látszott rajta először, hogy szemével nézni is tud, nem vak, mint a rák.
A vendég pedig telemerte levessel tányérját addig a helyig, ahol a tányér karimájába valami régi vendéglős monogramja volt beleégetve. A tányér felé hajolt, miután előbb sózott és paprikázott, valamint leveserősítő barna cseppeket rázott tányérjába ama üvegből, amely a vendégek érdekében a vendéglői asztalon állott. Mindent alaposan elvégzett, mielőtt a levest megkavargatta volna. Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette helyükre az apró zöldségeket és mindenféle elkalandozó, hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett; amely tészták szépen sárgultak a kavart tojástól. A harmadik kanálba jutott sárgarépa és karfiol, vidáman, mint kövér asszonymosoly. És a tészták, ha lecsüngtek a kanálból, minden megerőltetés nélkül felhörpintettek, és eltűntek a száj és ajk megnyalogatása után. Csókolózás volt ez a levessel, ártatlan, ifjonti csókváltogatás, amelyet majd érettebb szerelem követ.
Fridolin elhatározta, hogy mindenáron megtudja, hogy voltaképpen kicsoda is az ő nem mindennapi vendége, aki egyszerre az egész étlapot rendeli meg ebédre.
- Lássuk - szólt most a vendég -, mily dolgokkal kedveskedett a korcsmáros a továbbiakban a mai napon vendégeinek. (…)
Ezeket mondván, eltolta magától a pincér felkínált étlapját, mintha önmagának is meglepetést akarna okozni. Pedig emlékezetből igen jól tudta, hogy a főzelék után a sültek következnek, legelső sorban mindjárt kacsapecsenye vöröskáposztával. Fridolin jött már a kacsával; nem tudták elragadni tőle azok a kísértetkezek, amelyek minden oldalról éhesen nyúltak a kacsapecsenye után. A vendég ekkorára már jobb kezében tartotta a villát, amellyel nyomban felspékel valamit, és a kést is megfente egy másik késsel, miközben kellemes zörgést hallatott. Aztán úgy tette maga elé a pecsenyéstálat, hogy azt minden oldalról szemügyre vehesse.
- Sokkal nagyobb a tál, mint a kacsa - mondta némi borúval. - Az igazi tálak azok, amelyeknek széleiről kihajolnak a combcsontok, amelyekre fehér kravátli van húzva, mint akár a virágcsokrokra. Az igazi tálról még a rostélyos is kihajlik, mert nem fér el benne. De azért elég jó formája van ennek a tálnak, látszik, hogy még abban az időben készítették, amikor az emberek szerették egymást, és nem verdesték egymás fejéhez a tálakat.
A villával éppen a kacsacombot vette célba az ismeretlen, holott Fridolin eddig mindig úgy tapasztalta, hogy a gyakorlott ebédelők éppen a legízletesebb falatokat hagyják utoljára. Nem, még nem akadt vendégei között olyan, aki a combot vette volna ki először a kacsapecsenyés tálból - ezt csak lakodalmakban szokás tenni, ahol az emberek szeretik megelőzni a szomszédjukat. De itt a vendég amúgy is olyan közel húzta a tálat magához, hogy nem lehetett volna előle egykönnyen elragadni. A vendég a combot megforgatta a tányérján, megnézte minden oldalról, itt-ott próbákat tett rajta villájával, hogy mindenütt olyan zamatos-e, mint amilyennek mutatkozik a rózsaszínűre sült hús, amelyet itt-ott keményebben is megcsípett a tűz lángja, amely nagyon szeret felcsapni a tűzhely karikái közül, mikor zsíros eledelek sustorognak felette. És ekkor a vendég meglepetten felkiáltott:
- Maga szerencsétlen, csakugyan elvitte a kanalamat? Nem, nem ér az semmit, hogy most új kanalat kezd törölgetni a piszkos szalvétájával. Nekem a régi kanalamhoz lett volna gusztusom, amelynek fogásához már hozzászokott a kezem, amellyel megettem levesemet, főzelékemet, amelyet kenyérdarabkával letörölgettem. Hogyan merítsek most a zsírba egy idegen kanalat?
És ettől a perctől kezdve az ismeretlen vendég bizonyos gyanakvással vette szemügyre Fridolint, mintha arra gondolt volna, hogy az előbb-utóbb mégiscsak ellopja az étvágyát a rendetlenségeivel, pedig ebéd közben ártalmas minden felindulás. A kanalat maga is megtörölgette a szalvétájával bizalmatlansága jeléül, mielőtt megcsónakáztatta volna a kacsapecsenye alatt úszkáló aranyszínű zsírban. Igen, be kell vallani, hogy annak a zsiradéknak olyan színe volt, mint a régi tokaji bornak szokott lenni, - de a vendég már gyanakodva nézegetett a vállán át Fridolinra, pláne, mikor észrevette, hogy az mind bizalmasabb közelségbe kerül hozzá.
A vendég a csontot óvatosan megfogta, a szájához emelte, és eltüntette a szája belsejében, hogy csak a csontnak a papírkézelős vége látszott a bajuszfesték alól.
A szájüregben mit művelt a nyelv és a fogsor ezalatt a csonttal, azt sohasem lehetett megtudni. A vendég néha megcsóválta a fejét, mintha maga is helytelenítené azokat a ropogásokat, amelyek szájából időnkint hangzottak. A csont darab idő múlva előkerült. Igaz, hogy minden díszétől megfosztva. A vendég még egyszer megszopogatta a csontot, mint aki alaposan akarja elvégezni munkáját, amelyhez többé nem lesz alkalma visszatérhetni.
- Az nagyon helyes, hogy már kimentek a divatból a hegyes kések a korcsmákban. Az ember minduntalan megsértette velük a száját. Némelyek azt mondják, hogy nem illik a kést szájba venni. Az én véleményem az, hogy minden ember úgy eszik, amint gusztusa rendeli. A divat: divat, de végeredményben mindnyájan egyformán halunk meg. Én még a halat is késsel eszem - mond a vendég, és forradalmasan nézett Fridolinra, mintha valamely megjegyzést várna. De Fridolin most már csak arra ügyelt, hogy a vendég voltaképpen hány darab kenyeret fogyaszt el azokhoz a műveletekhez, hogy a kacsa után maradott zsiradékot a tálból kitörölgesse. Itt-ott egy szál vöröskáposzta is maradott, amelyet ujjával ügyesen kicsippentett.
- Az a miénk, amit megeszünk, mert a koporsóban többé nem kínálják meg az embert! - mondta a vendég, egy utolsót törölvén a tálon. - Isten mentsen meg mindenkit az étvágytalanságtól! - tette hozzá némi kegyességgel, mintha más dolgok is eszébe jutottak volna az étlapon kívül.
- Úgy látom, a megfelelő sültekkel készek volnánk. - mond a vendég. - Emlékezetem szerint, a kacsa tett ki legjobban magáért, a többi csak melléklete volt a kövérkés bálkirálynénak, mert a kacsa, még a gácsérja is, mindig nőneműnek számít. Csak a nők tudnak úgy tipegni, topogni, bukdácsolni és a pocsolyában is gusztussal élni mint a kacsák.
A vendég még nem gombolta ki mellénye alsó gombjait, várakozólag nézett Fridolinra.
- És a sajttal mi lesz, kedves barátom? Sajtot mégiscsak kell enni az embernek ebéd után, habár némelyek szerint a sajt esti étel. Isten a megmondhatója, hogy miért sorozzák a sajtot az esti ételek közé. Én nem - mond a vendég. (…)

Krúdy. Szívszerelem. Tán nem is amiről ír, hanem: ahogy.

"Szindbád, ez a kalandos művész-egyén, mielőtt halálát érezte volna közeledni, elhatározta, hogy valamely jó és nemes cselekedettel meghálálja embertársainak mindazt, amit vele szemben elkövettek: ugyanezért tervbe vette, hogy annyi haszontalan lexikon mellett - szerkeszt egy új lexikont, amelynek az lenne a célja, hogy a szerelemben járatlan fiatalokat és a szerelmet felejtő öregeket kitanítgassa azokra a dolgokra, amelyeket a szerelemmel foglalatoskodóknak tudni kell(…)
Bejárt városokat, ahol a szerelem járványossága ellen olyanformán védekeznek az emberek, hogy messziről nézegetik egymást még a templomokban is, ahol külön helyük van a nőknek és külön helyük a férfiaknak(…)De ugyancsak bámulják egymást az utcán is, pedig az utcákat azért találták fel, hogy azokon ügyes-bajos dolgaik után járjanak az emberek. A fogadókban is nézik egymást azok, akik szeretni szeretnének, márpedig a fogadókat valóban azért építették, hogy ott vörös borban főtt vadkant egyen mindenki, aki megéhezett. Szindbád bejegyezhette a lexikonába, hogy ezek a szemek, amelyek hosszadalmasan nézegetik egymást: előbb-utóbb kancsalítani kezdenek. Jó szerencse, hogy a legtöbb városban már akad szemorvos is, aki a kancsiságot elmulasztja. Nagy baj kerekednék abból, ha minden szembetegséget azzal az orvossággal gyógyítanának, amellyel a tudatlan beteg szeretné, tudniillik: csókkal(…)
Bepillantgatott ablakokon, pedig nem mindegyik ablakból lógott ki száradó női harisnya, amely a legbiztosabb jele annak, hogy valamely útja van a házban lakó nőnek - útja, amely esetleg halállal is végződhetik, mert hiszen a szerelem miatt meghaló nők rendszerint tiszta harisnyát húznak lábaikra. (Miért van ez így? Szindbád ezzel nem sokat törődött, de mindenesetre felvette lexikonába a tüneményt.) Mondom, bepillantgatott ablakokon, pedig az ablakban nem is állott tótágast valamely hölgy, aki emígy akarja tudtul adni az egész világnak, hogy szerelembe esett. Sőt még csak varrógép pergése sem hallatszott ki az ablakon, pedig ez a pergés a legtisztább jel arra nézve is, hogy a nők mindenféle nyugtalanító álmokat akarnak elűzni magukból. Nem; csend volt az ablak mögött, de valami láthatatlan fuvalom mozgatta a csipkefüggönyt, amelynek fehér anyagába egy fekete cérnába fűzött varrótű volt betűzve... Szindbád nem sokáig habozott annak az eldöntése felett, hogy ez a fekete cérna a fehér függönyön néma jeladás akar lenni annak a részére, aki az ablakon betekint. Azt jelenti tán, hogy: "itthon vagyok és várlak", vagy pedig azt jelenti: "ma ne gyere". A Szerelem Lexikona könnyen megmagyarázza az ilyen dolgokat, mert hiszen a mindentudó lexikonnak azt is kell tudnia, hogy miért mennek a hirtelen, elhamarkodott kötés folytán néha görcsbe a női ruhákon alkalmazott szalagok, harisnyakötők és alsószoknyazsinórok. (A lexikon azt mondja, hogy a görcs mindig szerelmi csalódást jelent.)
De lexikonja szerkesztésénél Szindbádunk mégiscsak legjobban szeretett elmenni az álmok országába. Kitapasztalta, hogy az álmok, amelyek a szerelemre is vonatkoznak, nem a legkülönfélébb időkben szokták meglátogatni a nőket és férfiakat, hanem azoknak megvan a maguk rendes idejük. Így például a férfiakról feljegyezte, hogy többnyire akkor álmodnak szerelemmel, amikor ebédutáni álmukban a pipaszárat leejtik a dívány mellé. A nők pedig akkor engedik át magukat a szerelmi álmoknak, amikor nincs kenyérsütés, sem nagymosás, tehát a hajnali órákat is az ágyban tölthetik. Kitapasztalta, hogy ezen hajnali álmok után olyan révedezve szoktak másnap nézni a nők, mint valamely elröppent lepke után. Kitapasztalta ez a szorgalmas gyűjtő, hogy a szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is. Így például az öreg nyoszolyában az emberi kor legvégső határáig perceg a szú. Az ágyban fekvő nem is gondol arra, hogy a szú beszélgetésén kívül más dolgokat is hallhat valaha álmában. (Legfeljebb egy gazdátlan egér pörget meg egy földre esett diót.) És egyszerre mégis azzal ébred fel álmából, hogy kóborló zenészek mentek el az ablakai alatt. Vagy pedig tél közepén is madarak éneklését hallja, mintha tavasz volna. Úgy érzi, hogy kinyitják a kaput, pedig ő maga verte rá a lakatot besötétedéskor. A tükör előtt valaki áll - képzeli magában az álmodó... A nő rendszerint álmában idegen arcú férfit lát borotválkozni vagy szakállát fésülgetni; míg ha férfi látja az álmot, akkor ez a szakállas egyéniség a tükör előtt átváltozik nővé, aki hosszú haját fésülgeti, vagy pedig bolhát keres. Mit jelentene ez mást: mint hirtelen jött megszerelmesedést, amelyhez az ágy deszkái között őrlő szúnak semmi köze sincs, hisz ő mindig csak becsületes, tisztességes életre tanítgatta a nyoszolya lakóját?
Szindbád tehát a Szerelem Lexikonában emígy írt:
- Szú. Láthatatlan, faőrlő rovar, amely régi bútorokban szeret lakni, és a hagyomány szerint addig él az ember, amíg a szú hangját hallja. A legújabb tudomány kiderítette, hogy ez a haszontalan kis kártevő bogár is Ámor szolgálatában van, mert hangját néha úgy tudja változtatni éjszakánként, mintha fuvolázna vagy dalolna... és ezzel a huncutságával hozzájárul, hogy az álomba merült emberek akaratukon kívül is megszerelmesedjenek. Azért legjobb kipusztítani a szút a minket körülvevő bútorokból. Sajnos, elpusztításának módját még nem találták fel." (1925)

 

partinagyújraés megintcsak:

a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert
és Troppauer úr valóban virág
ül a kaucsuk kínai vázában
és a montenegrói szakácsnő
naponta gondját viseli
így van ez de az eposz sose jut tovább
anyám én Rejtő Jenő vagyok s nem P. Howard

1.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert
nem azért de Poltzbittner Alajos
kártya és anzix
műnyomó műhelyében se szebben
hát vitathatatlanul költészet az
mikor a pitralon illatú kormányosmatróz
megfordítja alkonyattájt
a nagy kékséget és üzen tintaceruzával

Baba! minden, de minden Teérted volt.
És most? és most?   Csókol: Pepi.

2.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról látni a tengert ugyanaz
fordítva csak részben igaz és nem átvitt
értelemben hanem mert a likőrgyár és a volt
kadétiskola nagy mértékben takarja
és oroszlánokról is álmodnak olykor
ha az idős tengerészek egylete
ingyenjegyet oszt a városi cirkuszba

3.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról (részben) látni a tengert
és ha feljön a hold mert feljön
el lehet akkurátusan szivarozgatni
az összes hajdani Kalóz Jenny
háromszoros nagymama immár legalább
mindamellett feljön a hold és parazsánál
akkurátusan el lehet szivarozgatni

4.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
(teraszáról részben látni a tengert)
mint minden rendben tartott épület
fehérre meszelt
valamint a réztárgyak rendesen ki vannak
szidolozva és félévente újra van kátrányozva
természetesen a pissoir is ámde csíkos trikót
csak a kertész hord akit 1932-ben sodort ide
Csíkszeredáról az úszni tudás
és ő pipázik egyedül

5.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
van itt egy hajdani másodgépész aki ivott
grogot és miért ne ivott volna 1927-ben
valamelyik keresztlánya lakodalmán
Dunavecsén
reggel feljön a nap mint emancipált
dalmát leány a szabadstrandról
ki-ki védi kilenc tő petúniáját
kisebb darab viharkabáttal

6.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
sok mást is persze például tiszta időben
látni Majland tornyait mind a harminckettőt
és esetenként felrémlik az abonyi kettő is
valahonnét az első elemi és az
első puerto ricoi foszfátrakodás közül

7.
a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon
teraszáról részben látni a tengert
kikötő hátán kikötő és bizony nem tudhatja az
ember hogy mikor kerül szárazdokkba
illetve hogy fellobogózott hajója alól
mikor zsilipelődik ki a víz nem tudhatja
mégis a fiumei kettes számú
tengerész-szeretetotthon teraszáról
látni a tengert
ma jön a borbély
szelíden az arcok ezüst keféi ellen
ma jött az orvos
és Troppauer Hümér mindmáig tetovált
karjára mentőövet pumpál
kifulladt ez az eposz leereszt
Hümér úr számos izmain a sellő egyre lomhább
halfarka csapdos és eltűnik az ing alatt egyre
kevesebb hajat söpör össze
a montenegrói szakácsnő a teraszon
mintha nem is ma jött volna a borbély

Parti Nagy Lajos: Egy hosszú kávé

Ma ősz van és vasárnap,

avarszag és dohányzom,

az asztalkán fajanszban

még gőzölög az égbolt,

egy öntöttvas fotelben

ülök a cifra balkon,

kavarva hosszú kávét,

míg végre lusta tükrén

eloszlik és bedrappul

mint kondenzált ökörnyál

a kedvem égi mása.

Pedig szép itt a Herbsttag,

ahogy körülkeríti,

mint birtokát a gazda

a parkot és a kertet,

hogy majd planíroz, ásat,

és télre házat épít

e zöldből és vörösből,

ahonnan úgy hiányzol,

hisz csak neked, ha egyszer,

ha egyszer még, neked csak,

valami házat, allét,

napórát lusta tűvel,

hová a hosszú árnyék

magát befűzni boldog,

s szakadt zakóm zsebébe

a forró őszi holdat

bevarrja éjszakára.

Táncórák

"(…) egy Bondy nevű költő egyszer azt mondta nekem, hogy az embereknek muris elképzeléseik vannak a versírásról, azt hiszik, hogy az valami olyan, mint amikor vederrel mennek vízért a kútra, vagy hogy a költő csak felemeli az arcát az égre, és onnan pipili az isteni erő egyenesen a fejükbe a verset (…)
(...) érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze (...)
(…) mondogatta nekem Bondy költő, hogy az igazi költészetnek sebzőnek kellene lennie, olyannak, mintha valaki egy zsilettet felejtene a zsebkendőjében, hogy amikor aztán kifújja az orrát, elvágja vele, és éppen ezért egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját (…)
(…) mi az esküvő, mi az a sok tréfa, hajcihő, könnyű azt ott csinálni, no de egy egész életen át? egy mészáros azt mondta, a házasság olyan, mintha egész életünkben tehénbőröket cipelnénk gyenge jégen, vannak esetek, hogy a feleség azt mondja a férjnek, apus, neked jól illene egy szép kapavágás a fejedbe, a férj pedig a lelkére beszél a feleségének, anyus, te kanca, korhelykedsz nekem, no hát én kampóval tépem meg a szádat, bizony, hölgyeim, megrendülnek az ideálok (…)
(…) no szóval az ászoksör fél évig áll, az édes pardubicei porter tizennyolc fokos, éppen úgy, mint a mai nuslei Senátor, a brnói Drak viszont tizennégy fokos, akárcsak a braniki Speciál vagy a budejovicei Kristály, ah, kisasszonykáim, azok az elbűvölő gránitszínek, azok a pilzeni keserű sörök, a kardinálisok meg az édeskés sörök, az U flekuban és a Tomasnál, de hiszen éppen az a méreg, hogy a haladás arra jó, hogy az emberek valóban emberek legyenek, a kenyérre, vajra meg a sörre nézvést, azonban a haladás kész dögvész, mert az ilyesmikre, kérném, istentelenül lassú technikával kell menni, a régi sörfőzdékben rézedényekben főzték a sört, a katlan alatt tuskóval fűtöttek, és a lángok azon a rézen át karamellizálták a sört, micsoda emlékezet, micsoda öröm az ilyesmi (…)
(…) a cipészmesterség az éppen olyan, mint a pékmesterség, amit Adolf bátyám tanult ki, csakhogy itt a művészet abban van, hogy olyan finoman, olyan gyöngéden és érzéssel kell a lapáttal a kemencébe dobálni a kenyeret, mint ahogy biliárdozik az ember, aztán kifligöngyölés közben nem szabad nyálazni az ujjat, mert ha meglátja az ellenőr, hát máris repül a pofon, no és ha egy pék vizelni megy, hát akkor meg kell mosakodnia utána, ezzel szemben a cipészkedés közben az ember nyugodtan túrhatja akár az orrát is (…)
(…) a napocska sütött, és a kisasszonyok ott heverésztek a pokrócokon fürdőruhásan, mint valami napimádó egyesület tagjai, hatan voltak, és a hátukon feküdtek, karjukkal a feltupírozott fejecskéjük alatt, és direkt a felhőkbe néztek, hogy testecskéjüket a férfiszemek szabad prédájára adják, s én, mivel olyan érzékeny lelkületű voltam, akár Mozart, és mint az európai reneszánsz tisztelője csak pislogtam, mint egy krokodil, fél szemmel a parókia kertjébe, az esperes úrra, fél szemmel pedig azokra az egymáson átvetett lábakra (…)
(…) még arra is vállalkozom, hogy fekete lakkcipőt csinálok magának, amilyet Karafiát doktor nővérének készítettem, aki egy igazi szépség volt, de üvegszeme volt, nagyon kellemetlen dolog az, mert az ember sohasem tudhatja, mire képes az illető azzal a szemével, egy prostéjovi sapkakészítő mesélte, hogy egy ilyen nővel volt egyszer a moziban, és a nő tüsszentett, és a tüsszentéstől kiugrott a szeme, és aztán a szünetben kellett a székek alatt keresgélniük, és amikor végre megtalálták, hát a nő fogta, szépen megpucolta, felemelte a szemhéját, és zsupsz, bele! kettőt pislogott és kész (…)
(...) hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom (...)" /B.H./

Ámeli és a zokni-szandál kombó. Szeretnivaló.

Kastélyos nap

... az üveges veranda gyűjteményhez

fotók: Pinterest

Tavalyi ősz

No de a lovak! (Majmunka)

- Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban - mondta csendesen Szindbád. - Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka?

- Nem, fiam - felelt komolyan az asszony. - Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve ígéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény sohasem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom...

Szindbád a múlt időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott.

- Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők.

- De a lovak...

- Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyo­dott, visszavonult és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel-nappal mulatságon?

- De Szindbád! - szólt közbe borúsan Majmunka. - Hisz tíz év előtt ígérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor ígérte, hogy majd ha meggyógyul, elvisz a cirkuszba, és azóta sem vitt el. Egyedül pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával.

Szindbád előrehajolt, és megsimogatta a Majmunka kezét.

- Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban... Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakolunk kosárba, és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasúttal megyünk át a Dunán, és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl, és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak, és a kerekek jókedvűen gurulnak a síneken. A Széna téren gyerekek labdáznak, és egy földre épített kis kocsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl, és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe, és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok, és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban, és már régen házat akarunk venni Szentlőrincen, ahol kis kert van, és ahol maga csirkét és kacsát nevel...

- Ó, te gazember! - kiáltott fel Majmunka, és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát.

- Nos, ez ugye sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? - kérdezte megelégedetten Szindbád.

- Százszorta jobb - felelt Majmunka, és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. - Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk, és a fűben heverünk.

Krúdy Gyula: Szindbád álma (1911)

macskakő

Vendégeskedés