Némelyek azt hiszik tán, hogy a korcsma azért van az Órához címezve,
mert ott örökké jár az óra, mintha a vendégeket az idő mulandóságára
figyelmeztetné. No, de a mi kisvendéglőnk órája nem tartozott az álló
órák közé, mert gondoskodott erről az öregedő pincér. Az óraigazítást
Fridolin még kávéházi markőr korában szokta meg, amikor fodros-bodros
fiatalember volt, telve reménységekkel, és a biliárdozó vendégeknek
mindig többet számított öt percecskével, persze csak olyankor, ha a
biliárdozó vendég a játék izgalmában levette szemét az óráról. Nem volt
tehát mindig ügyefogyott, öregedő pincér Fridolin.(…)A középső asztalnál üldögélő vendég igen csendesen üldögélt a nagy lármában. Az arca - no, az vigalmas vendéglői nyelven szólva leginkább egy szomorú rákéhoz hasonlított, amelyet magára hagytak társai a csalánban, ők pedig elmentek pirosodni mindenféle levesekbe. Azért erről az arcról ne is beszélgessünk többet, sem nyegleséget, sem haragot nem mutatott az soha, hanem valamely olyanféle közönyt, amely elég lett volna egy tevének is, amelynek lábát hiába csípik a legyek.(…)
A vendég éppen az abroszt nézegette, az evőeszközt vette szemügyre, hogy mely gyárban készítették azt, a szalvétáját felkötötte, a sótartót helyére tette, kipróbálta ujjai hegyével a fogpiszkálót, amelyet maga mellé készített Ekkor érkezett meg Fridolin a levesestállal, amelyben a dupla levest szervírozni szokás, ha a tál éppen kéznél van. A vendég kezébe vette a kanalat, és talán most látszott rajta először, hogy szemével nézni is tud, nem vak, mint a rák.
A vendég pedig telemerte levessel tányérját addig a helyig, ahol a tányér karimájába valami régi vendéglős monogramja volt beleégetve. A tányér felé hajolt, miután előbb sózott és paprikázott, valamint leveserősítő barna cseppeket rázott tányérjába ama üvegből, amely a vendégek érdekében a vendéglői asztalon állott. Mindent alaposan elvégzett, mielőtt a levest megkavargatta volna. Az első kanállal csak a tányér széléről vett, miután ugyanazzal a kanállal visszakergette helyükre az apró zöldségeket és mindenféle elkalandozó, hosszú tésztákat. A második kanál már tésztákkal is megrakodva érkezett; amely tészták szépen sárgultak a kavart tojástól. A harmadik kanálba jutott sárgarépa és karfiol, vidáman, mint kövér asszonymosoly. És a tészták, ha lecsüngtek a kanálból, minden megerőltetés nélkül felhörpintettek, és eltűntek a száj és ajk megnyalogatása után. Csókolózás volt ez a levessel, ártatlan, ifjonti csókváltogatás, amelyet majd érettebb szerelem követ.
Fridolin elhatározta, hogy mindenáron megtudja, hogy voltaképpen kicsoda is az ő nem mindennapi vendége, aki egyszerre az egész étlapot rendeli meg ebédre.
- Lássuk - szólt most a vendég -, mily dolgokkal kedveskedett a korcsmáros a továbbiakban a mai napon vendégeinek. (…)
Ezeket mondván, eltolta magától a pincér felkínált étlapját, mintha önmagának is meglepetést akarna okozni. Pedig emlékezetből igen jól tudta, hogy a főzelék után a sültek következnek, legelső sorban mindjárt kacsapecsenye vöröskáposztával. Fridolin jött már a kacsával; nem tudták elragadni tőle azok a kísértetkezek, amelyek minden oldalról éhesen nyúltak a kacsapecsenye után. A vendég ekkorára már jobb kezében tartotta a villát, amellyel nyomban felspékel valamit, és a kést is megfente egy másik késsel, miközben kellemes zörgést hallatott. Aztán úgy tette maga elé a pecsenyéstálat, hogy azt minden oldalról szemügyre vehesse.
- Sokkal nagyobb a tál, mint a kacsa - mondta némi borúval. - Az igazi tálak azok, amelyeknek széleiről kihajolnak a combcsontok, amelyekre fehér kravátli van húzva, mint akár a virágcsokrokra. Az igazi tálról még a rostélyos is kihajlik, mert nem fér el benne. De azért elég jó formája van ennek a tálnak, látszik, hogy még abban az időben készítették, amikor az emberek szerették egymást, és nem verdesték egymás fejéhez a tálakat.
A villával éppen a kacsacombot vette célba az ismeretlen, holott Fridolin eddig mindig úgy tapasztalta, hogy a gyakorlott ebédelők éppen a legízletesebb falatokat hagyják utoljára. Nem, még nem akadt vendégei között olyan, aki a combot vette volna ki először a kacsapecsenyés tálból - ezt csak lakodalmakban szokás tenni, ahol az emberek szeretik megelőzni a szomszédjukat. De itt a vendég amúgy is olyan közel húzta a tálat magához, hogy nem lehetett volna előle egykönnyen elragadni. A vendég a combot megforgatta a tányérján, megnézte minden oldalról, itt-ott próbákat tett rajta villájával, hogy mindenütt olyan zamatos-e, mint amilyennek mutatkozik a rózsaszínűre sült hús, amelyet itt-ott keményebben is megcsípett a tűz lángja, amely nagyon szeret felcsapni a tűzhely karikái közül, mikor zsíros eledelek sustorognak felette. És ekkor a vendég meglepetten felkiáltott:
- Maga szerencsétlen, csakugyan elvitte a kanalamat? Nem, nem ér az semmit, hogy most új kanalat kezd törölgetni a piszkos szalvétájával. Nekem a régi kanalamhoz lett volna gusztusom, amelynek fogásához már hozzászokott a kezem, amellyel megettem levesemet, főzelékemet, amelyet kenyérdarabkával letörölgettem. Hogyan merítsek most a zsírba egy idegen kanalat?
És ettől a perctől kezdve az ismeretlen vendég bizonyos gyanakvással vette szemügyre Fridolint, mintha arra gondolt volna, hogy az előbb-utóbb mégiscsak ellopja az étvágyát a rendetlenségeivel, pedig ebéd közben ártalmas minden felindulás. A kanalat maga is megtörölgette a szalvétájával bizalmatlansága jeléül, mielőtt megcsónakáztatta volna a kacsapecsenye alatt úszkáló aranyszínű zsírban. Igen, be kell vallani, hogy annak a zsiradéknak olyan színe volt, mint a régi tokaji bornak szokott lenni, - de a vendég már gyanakodva nézegetett a vállán át Fridolinra, pláne, mikor észrevette, hogy az mind bizalmasabb közelségbe kerül hozzá.
A vendég a csontot óvatosan megfogta, a szájához emelte, és eltüntette a szája belsejében, hogy csak a csontnak a papírkézelős vége látszott a bajuszfesték alól.
A szájüregben mit művelt a nyelv és a fogsor ezalatt a csonttal, azt sohasem lehetett megtudni. A vendég néha megcsóválta a fejét, mintha maga is helytelenítené azokat a ropogásokat, amelyek szájából időnkint hangzottak. A csont darab idő múlva előkerült. Igaz, hogy minden díszétől megfosztva. A vendég még egyszer megszopogatta a csontot, mint aki alaposan akarja elvégezni munkáját, amelyhez többé nem lesz alkalma visszatérhetni.
- Az nagyon helyes, hogy már kimentek a divatból a hegyes kések a korcsmákban. Az ember minduntalan megsértette velük a száját. Némelyek azt mondják, hogy nem illik a kést szájba venni. Az én véleményem az, hogy minden ember úgy eszik, amint gusztusa rendeli. A divat: divat, de végeredményben mindnyájan egyformán halunk meg. Én még a halat is késsel eszem - mond a vendég, és forradalmasan nézett Fridolinra, mintha valamely megjegyzést várna. De Fridolin most már csak arra ügyelt, hogy a vendég voltaképpen hány darab kenyeret fogyaszt el azokhoz a műveletekhez, hogy a kacsa után maradott zsiradékot a tálból kitörölgesse. Itt-ott egy szál vöröskáposzta is maradott, amelyet ujjával ügyesen kicsippentett.
- Az a miénk, amit megeszünk, mert a koporsóban többé nem kínálják meg az embert! - mondta a vendég, egy utolsót törölvén a tálon. - Isten mentsen meg mindenkit az étvágytalanságtól! - tette hozzá némi kegyességgel, mintha más dolgok is eszébe jutottak volna az étlapon kívül.
- Úgy látom, a megfelelő sültekkel készek volnánk. - mond a vendég. - Emlékezetem szerint, a kacsa tett ki legjobban magáért, a többi csak melléklete volt a kövérkés bálkirálynénak, mert a kacsa, még a gácsérja is, mindig nőneműnek számít. Csak a nők tudnak úgy tipegni, topogni, bukdácsolni és a pocsolyában is gusztussal élni mint a kacsák.
A vendég még nem gombolta ki mellénye alsó gombjait, várakozólag nézett Fridolinra.
- És a sajttal mi lesz, kedves barátom? Sajtot mégiscsak kell enni az embernek ebéd után, habár némelyek szerint a sajt esti étel. Isten a megmondhatója, hogy miért sorozzák a sajtot az esti ételek közé. Én nem - mond a vendég. (…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése