Táncórák

"(…) egy Bondy nevű költő egyszer azt mondta nekem, hogy az embereknek muris elképzeléseik vannak a versírásról, azt hiszik, hogy az valami olyan, mint amikor vederrel mennek vízért a kútra, vagy hogy a költő csak felemeli az arcát az égre, és onnan pipili az isteni erő egyenesen a fejükbe a verset (…)
(...) érdekes, hogy a fiatal költők másra sem gondolnak csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze (...)
(…) mondogatta nekem Bondy költő, hogy az igazi költészetnek sebzőnek kellene lennie, olyannak, mintha valaki egy zsilettet felejtene a zsebkendőjében, hogy amikor aztán kifújja az orrát, elvágja vele, és éppen ezért egy valamirevaló könyv nem arra való, hogy az olvasó elaludjon mellette, hanem inkább arra, hogy kiugorjon tőle az ágyból, és úgy, ahogy van, alsógatyában rohanjon szétverni az író úr pofáját (…)
(…) mi az esküvő, mi az a sok tréfa, hajcihő, könnyű azt ott csinálni, no de egy egész életen át? egy mészáros azt mondta, a házasság olyan, mintha egész életünkben tehénbőröket cipelnénk gyenge jégen, vannak esetek, hogy a feleség azt mondja a férjnek, apus, neked jól illene egy szép kapavágás a fejedbe, a férj pedig a lelkére beszél a feleségének, anyus, te kanca, korhelykedsz nekem, no hát én kampóval tépem meg a szádat, bizony, hölgyeim, megrendülnek az ideálok (…)
(…) no szóval az ászoksör fél évig áll, az édes pardubicei porter tizennyolc fokos, éppen úgy, mint a mai nuslei Senátor, a brnói Drak viszont tizennégy fokos, akárcsak a braniki Speciál vagy a budejovicei Kristály, ah, kisasszonykáim, azok az elbűvölő gránitszínek, azok a pilzeni keserű sörök, a kardinálisok meg az édeskés sörök, az U flekuban és a Tomasnál, de hiszen éppen az a méreg, hogy a haladás arra jó, hogy az emberek valóban emberek legyenek, a kenyérre, vajra meg a sörre nézvést, azonban a haladás kész dögvész, mert az ilyesmikre, kérném, istentelenül lassú technikával kell menni, a régi sörfőzdékben rézedényekben főzték a sört, a katlan alatt tuskóval fűtöttek, és a lángok azon a rézen át karamellizálták a sört, micsoda emlékezet, micsoda öröm az ilyesmi (…)
(…) a cipészmesterség az éppen olyan, mint a pékmesterség, amit Adolf bátyám tanult ki, csakhogy itt a művészet abban van, hogy olyan finoman, olyan gyöngéden és érzéssel kell a lapáttal a kemencébe dobálni a kenyeret, mint ahogy biliárdozik az ember, aztán kifligöngyölés közben nem szabad nyálazni az ujjat, mert ha meglátja az ellenőr, hát máris repül a pofon, no és ha egy pék vizelni megy, hát akkor meg kell mosakodnia utána, ezzel szemben a cipészkedés közben az ember nyugodtan túrhatja akár az orrát is (…)
(…) a napocska sütött, és a kisasszonyok ott heverésztek a pokrócokon fürdőruhásan, mint valami napimádó egyesület tagjai, hatan voltak, és a hátukon feküdtek, karjukkal a feltupírozott fejecskéjük alatt, és direkt a felhőkbe néztek, hogy testecskéjüket a férfiszemek szabad prédájára adják, s én, mivel olyan érzékeny lelkületű voltam, akár Mozart, és mint az európai reneszánsz tisztelője csak pislogtam, mint egy krokodil, fél szemmel a parókia kertjébe, az esperes úrra, fél szemmel pedig azokra az egymáson átvetett lábakra (…)
(…) még arra is vállalkozom, hogy fekete lakkcipőt csinálok magának, amilyet Karafiát doktor nővérének készítettem, aki egy igazi szépség volt, de üvegszeme volt, nagyon kellemetlen dolog az, mert az ember sohasem tudhatja, mire képes az illető azzal a szemével, egy prostéjovi sapkakészítő mesélte, hogy egy ilyen nővel volt egyszer a moziban, és a nő tüsszentett, és a tüsszentéstől kiugrott a szeme, és aztán a szünetben kellett a székek alatt keresgélniük, és amikor végre megtalálták, hát a nő fogta, szépen megpucolta, felemelte a szemhéját, és zsupsz, bele! kettőt pislogott és kész (…)
(...) hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom (...)" /B.H./