...a kis város fotográfusa koszorú alakjában csoportosította az arcképeket. A koszorú peremén a férfiak képei. Mennyi érdekes, mulatságos, jellegzetes arc! Büszke homlokok, gőgös sasorrok és megvető tekintetű szemek a díszmagyaros képeken. Aztán látni ugyanazokat az arcokat polgári ruhában: szmokingban vagy vadászkabátban. Csakhogy az arcok ekkorára szelídebbek, kedélyesebbek, vidámabbak lettek. A kabáton virág, és a nyakkendők gondosan megkötve. Akinek gyűrűje van, melltűje van, vagy szép kézelőgombja van, azt lehetőleg kitünteti a képen. (Egy mellényzsebből még ezüst szivarkatárca is kandít.) A legtöbb fotográfián látszik, hogy nem unalomból, időtöltésből készült a mester kamrájában, hanem fontos, életbevágó alkalmakkor, midőn valakinek emlékül arcképet kellett adni: talán a menyasszonynak, talán a tovább pályázó színésznőknek vagy talán csak a kassza tündérének. A fiatalabb urak legalábbis olyanformán mosolyognak a képeken, mintha örökkön-örökké készen volnának arra, hogy a nő évekig, késő öregségéig az arcképüket fogja szemlélni, sóhajtozva és elmerengve. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel és az ügyvédek komoly redingot-ban láthatók a kis városka fényképésze kirakatában. És az a kiviaszkolt bajuszú, középen kettéválasztott, bodorított fürtözetű férfiú, kezében glacékesztyűvel és frakkmellényben selyemkendővel - bármi legyek, ha nem a városbeli táncmester... (K.Gy.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése