tejszínhabos csokoládétorta

És amikor mindannyian megint a munkájukkal voltak elfoglalva, felnyitottam a levelet, csalódást okozott, a nagynéném írt Bécsből…aztán olvasni kezdtem, és minél tovább olvastam, annál jobban ijedeztem, rémüldöztem, de a végén elmosolyodtam az ijedelmemen, mert a levél világosságot gyújtott bennem, utat mutatott nekem… Meine liebe Pipsimaus…Szívélyesen üdvözöllek Bécsből, rossz híreket hallok rólad, ne felejtsd el, milyen családból származol, a te nénikéd, Pischinka, akármilyen szegény is, mindig tisztán, ízlésesen és elegánsan jár-kel Bécsben, Pipsimaus, mit szólna a papa, ha így látna? Ide figyelj, mondaná, ha az emberek előtt krumplis pogácsának adod ki magad, akkor úgy fognak veled bánni, mint a krumplis pogácsával, hallgass rám, kislányom, igyekezz magad csokoládétortának kiadni, és akkor úgy fognak veled bánni, mint a tejszínhabos csokoládétortával… Csókol Bécsből nénikéd… Pischinka…

És egy szép napon lementem a belvárosba, csak úgy sétálgattam az utcákon, nézegettem a kirakatokat… és máris bementem egy üzletbe, és vettem mindjárt két pár magas sarkú piros cipőt, és ez úgy megemelte a kurázsimat, hogy a Celetná utcában felpróbáltam egy olasz ruhát, és azt mondtam, ha ez ilyen jól áll nekem, akkor magamon is hagyom, a régit csomagolják be…És így piros cipőben és sötétkék ruhában sétáltam tovább, és amikor a kirakatok üvegében megláttam magamat, ahogy grasszálok, hát az első átjáróházban eldobtam a csomagot, amiben a régi szakadt szoknyám volt, és amikor kiléptem a kapualjból, úgy éreztem magam, mint a léggömb, amikor megszabadul a homokzsákoktól, de tudtam, hogy mindez kevés, még meg kell csináltatnom a hajamat.

(…)És a doktor most befejezte az írást, kihúzta a lapot a gépből, rátette a többi vakítóan fehér papírra, hátratolta kalapját a tarkójára, rám nézett és én fölnéztem rá, és láttam, hogy ő lát engem, hogy látja a frizurámat, láttam, hogy látja a szép ruhámat, és fölemeltem a lábam és megmutattam neki a korallpiros cipőmet is.
Láttam, hogy kedvtelve néz rám, láttam, hogy úgy lát, ahogy mindenkivel láttatni akartam magam, de különösen vele, akihez idejöttem, hogy viszontlássam, és hogy ő olyannak lásson, amilyennek látszani kívántam, egészen másnak, mint amikor először voltam itt, azt akartam, hogy tejszínhabos csokoládétortának lásson… Látott is, helyeslően bólintott, és én elpirultam és körbefordultam előtte, fölemeltem a kezem, mintha repülni akarnék, úgy forogtam, ahogy csak manökenek tudnak, amikor bemutatják a modelljeiket, aztán elszédültem…

(in.: Bohumil Hrabal: Házimurik)