Hölgylátogatóm érkezett. Alig lépett
szobámba, megmutatta új lakkcipőjét, harisnyáját. Én, hogy mulattassam
őt, odadobtam kutyámnak egy darab kockacukrot. Ő közben megkívánta a
kockacukrot, maga is kért egyet, s azonnal szájába dugta. Közölte, hogy
nagyon szereti a kockacukrot, de legjobban szereti a lekváros kenyeret
meg a "piros leves"-t (paradicsomleves). Ez a hölgylátogatóm két és fél
esztendős.
Arca - a setesuta hajacskájával, óriási kék szemével,
be nem fejezett tétova vonásaival - olyan, mint a természet sietve
odavetett, művészi vázlata. Körvonalai még határozatlanok, de maga a
rajz gyönyörű. Mindig így képzeltem az angyalokat. Régóta nem
érintkeztem efféle két és fél éves angyalokkal. Minden mozdulata,
észrevétele érdekelt. Sokat tanultam tőle.
Először azt, hogy a lelke - arcocskájával ellentétben
- már teljesen készen van. Az az ősemberi lélek ez, melyet csak úgy
tanulmányozhatnék, ha messze szigetekre utaznék, ahol vad törzsek élnek.
Ez a csöpp angyal maga az önzés. Legelső ő, s a holmijai. Utána
következik az apja és anyja, s azok holmijai. Ennyi az erkölcse. De van
benne bizonyos kezdetleges jóság is.
Dadája, aki elkísérte, megbántotta valamivel.
Fölemeltem az asztalon heverő kést, s azt indítványoztam neki -
lovagiasan és barátian -, hogy megölöm a dadát. Tiltakozott ellene. A
dadát nem szabad megölni. Őt magát se szabad megölni, apát sem, anyát
sem, engem sem, még a kutyámat sem. Kérdeztem, hogy akkor kit szabad
megölni? Azt felelte, hogy a cigányokat. Kérdeztem, hogy miért szabad a
cigányokat megölni? Azt felelte, hogy azért, mert "nem ismeri őket".
Ebben a finom megállapításában már a mai "művelt" emberiség erkölcsét
fedeztem föl, amely a gyilkosságot főbenjáró bűnnek tekinti mindaddig,
míg egy szűkebb közösség tagjairól van szó, de megbocsáthatónak, sőt
erénynek tartja, mihelyt "idegen"-ek az áldozatok, akik más fajtához,
más osztályhoz tartoznak, vagyis olyanok, akiket "nem ismerünk".
Rövid eszmecserénk után enni kezdett. Három almát
tettem eléje. Egyiket a jobb kezébe szorította, s úgy majszolta, a
másikat baljába fogta, hogy el ne vegyék tőle azalatt, harmadikat ölébe
tette, s állandóan feléje sandított. Félt, hogy kifog rajta az étvágy.
Szerencsére sikerült bekebelezni mind a hármat. Ekkor könnyülten
szuszogott föl.
Bevezettem a fürdőszobába, hogy megmossam kezét. Ott
megpillantott egy kis lila szappant. Kijelentette, hogy azt hazaviszi.
Neki adtam. De észrevett egy rózsaszín meg egy fehér szappant is.
Ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezeket is hazaviszi, mert - amint
megjegyezte - "neki sok kell". Méltányoltam szempontjait. Csakhogy nem
nyugodott addig, míg papírt nem szereztetett velem, s be nem
csomagoltatta, át nem köttette zsineggel. Amíg ezzel foglalatoskodtam,
eltűnődtem, miképp is alapozhatnak rajongó emberboldogítók egy
társadalmat olyan elméletre, melyből a tulajdonjogot, a birtoklás nagyon
emberi ösztönét teljesen kikapcsolják. A kisemberek első mondata: "Add
ide"... Félek, hogy ez a nagyemberek utolsó mondata is. Játékot kerestem
számára. Sajnos, nálam már régóta nincs ilyesmi. Több évtizede
kizárólag papírral-tollal játszom, érzésekkel és gondolatokkal. A
tükörszekrényben megleltem a gombosfiókot. Tartalmát eléje öntöttem a
szőnyegre. Férfi- és női gombok voltak ezek, csontgombok, acélgombok,
cérnagombok, gyöngyházgombok. Könyökig dúskált bennük. Egyszerre izgalom
fogta el. Fölkelt, arra kért, csomagoljam be a gombokat is, a szappanok
mellé, sürgősen haza kell mennie.
Most előszedve minden érvelő képességemet és
ékesszólásomat, igyekeztem lelkére beszélni, hogy micsoda kegyetlenség
egy költőt és annak családját télvízidőn gombok nélkül hagyni, hiszen
gombokra nekünk is szükségünk van, feleségemnek, fiamnak, énnekem, még
szegény kutyámnak is. Nagylelkűségére bíztam, hogy döntsön belátása
szerint. Csak bámult rám tiszta angyalarcocskájával, rejtélyes, kék
szemével. Letelepedett gombjai közé, hosszan kutakodott, aztán fölemelt
egy gombot, melynél nem volt se hitványabb, se kisebb, egy rozsdás,
csempe nadrággombot, s átnyújtotta nekem.
(1932)
Fotók: Pinterest
Fotók: Pinterest
