A pesti embereket újra meg kell tanítani enni!

Ebédutáni beszélgetés a „fiatal Gundel”-lel a békebelinél 50%-kal drágább vendéglői étlapról

Én már akkor jártam a „Gundelék”-hoz, amikor az ezüstfejű öreg Gundel a Blumensteckliben, vagy az István főhercegben (a Stefániában, mint Pesten mondogatták) táplálgatta nevezetes főztjével a pestieket. Természetes dolog, hogy mostanában, amikor a piacok és vendéglők drágaságától borsódzik mindenkinek a háta: az egykori „öreg Gundel”-nek a fiát kérdezem meg (akit némely öreg pesti vendléglős-szaktárs még manapság is „a fiatal Gundel” néven emleget, bár tizenkét élő gyereke van ennek a fiatalembernek). Ebéd után diskurálunk a lombok alatt, az imént fogyasztott rákoknak piros színei ismétlődnek meg a fehér asztalterítőn a piros bornak ragyogó árnyékaiban.

- Kiszámítottuk – mondja Gundel -, hogy a „békebeli” világnál ma 50 százalékkal vagyunk drágábbak.
A husz év előtti árakról beszélünk, amikor hire-hamva se volt a háborunak, a pestiek harangszóra jártak ebédelni, vacsorázni, alig volt gyomorbeteg ember a városban, az is többnyire a mértéktelenségtől, a bőségtől, a jó étvágytól.
- Hát igaz-e, hogy a kofákat kell megrendszabályozni? – kérdem.
-A kofa, a kereskedő, a vendéglős még manapság is a maga „békebeli” hasznára, a szokásos huszonötpercentes keresetre dolgozik. Mert hiszen neki is meg kell élni a munkájából. Az adók azonban elviselhetetlenek. A békebeli 50%-os drágulás az utolsó krajcárig az állam kasszájába vándorol. A kofákat tehát hiába akasztanák föl. Különben is vannak közöttük ezredesek is, akik a háborut végigharcolták.
- Beszéljünk vidámabb dolgokról – indítványozom -, mert ugynevezett ebédutáni hangulatban vagyunk, amikor a szomoruságos dolgok ártalmasak. Már a régi jó doktorok is nevetést javasoltak az emésztéshez.
- A pesti embereknek nincs emésztésük, mert egyáltalában elfelejtettek enni. Elfelejtenek mindent, ami valaha a rendes, nyugodt, hosszuterjedelmű élethez szükségesek. Igy az evést is. Amikor megszólal a déli harangszó, amely valaha azt jelentette, hogy ebédelni mennek az emberek: manapság ürességtől ásítozó vendéglőket lát. Jóformán senkinek se jut eszébe, hogy pontosan ebédeljen, pedig mi, vendéglősök 12 órára mindig készen vagyunk az ebéddel. Mert azt hisszük, hogy egy napon mégis csak megokosodnak az emberek és visszatérnek régi bevált, egészséges életmódjukhoz.

A harangozók azonban hiába harangoznak, a mindennapi munka, a mai élet rettentő küzdelmei a pestieket nem engedi előbb az asztalhoz, mint a délutáni időben, két-három óra felé, nem gondolnak többé azzal, hogy egészségüknek ártanak azzal, amikor állott ételneműeket fogyasztanak. De nem tudnak már enni sem.
Csak elnézegetem a vendégeimet, hogy közöttük a legtehetségesebbek is milyen sietve, rendszertelenül, gondosság nélkül esznek. Az a vendég, aki a vendéglőssel, a pincérrel „együtt főzött, aki éppen ugy értette az ételek jóságát, természetét, ízét, mindenféleségét, mint akár maga a vendéglős: az a vendég nagy ritkaság még nálunk is, holott mi még „békebeli” receptek szerint főzünk.
Néha egy hónap is elmulik, amíg olyan vendégünk akad, aki például maga akarja elkszíteni a fejessalátát, amely tudománynak valaha minden uriember birtokában volt. Nem is ízlett neki az a fejessaláta, amelyet nem ő maga készített el a különböző ecetekkel, mustárokkal, fűszerekkel. Manapság ritkán akad ilyen gondos uriember, pedig mi örvendeznénk neki és általában nem vennénk konyhánk lebecsülésének, ha a vendég maga kezdene „főzni”. Igy vagyunk a rákokkal is, amelyeket jóformán pörkölt vagy leves alakjában fogyasztanak a vendégek, mintha nem volna többé ideje senkinek arranézve, hogy a főtt rákkal maga bibelődjön, törje, nyesse, szopogassa.
Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Ugy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elröpül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyultak volna.
A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambicióját keresztrefeszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán ma-holnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról-napra elfelejtenek enni. Mi már megpróbálkozunk a kétféle étlappal is. A gyomorbetegeknek extra-étlapot készítünk, más étlapot adunk az egészségesek kezébe. Persze, ma már csak a regényíró urak találhatnának ki olyan regényhőst, akik végigenné az étlapot fölülről lefelé és alulról fölfelé. Ujra meg kell tanítani Pestet: enni.
- A drágaság! – mondom.
- A drágaság, - feleli reménytelenül vendéglősbarátom.   (Krúdy Gyula) 

A bajuszpedrő románc,

...vagy egy képviselő újítása a bajusz-viseletben

Félre bajusz csókot kapsz! - mondták még egy évtized előtt is a lelkesebb honleányok a lombosabb, a béke tunya éveiből, vagy a háború viszontagságaiból maradt bajuszoknak.
De mit mondhatnak most, például Meskó Zoltán képviselő legmaibb bajusz-divatjához: a félig meddig csökevény szőrhagymákból konstruált bajuszhoz, amelyet a világ ( tehát a divat) Hitler-bajusz néven emleget?

Ezt a bajuszt nem lehet félrecsapni, se ökölre fogni, de még kipödörni sem. Előjött az ismeretlenségből, mint a szimbóluma a megváltozott világnak amikor tán már bajuszpedrőre se telik az embereknek.

Csak ötven-hatvan esztendőre nézzünk vissza, a magyarok sokat emlegetett bajszaira, ennek a mai bajusznak mását nem találjuk se a dandyk, se a politikusok, a nevezetesebb hazafiak bajszai között.
A ,,hosszubajszu” Aranyember (Timár Mihály) Jókai Mór bajuszát (és érzelmét) példázta. Egy fantasztikus, álmokban élő világ ment el Timár Mihály bajszával.

Kossuth Lajosnak nemcsak a szakálla, de a bajusza is a honszerelmes férfiasságot példázza, amint látni őt a szabadságharci eseményekben ifjan és kimondhatatlanul magnetikus megjelenésével. Szinte megállott a nemzet szívverése, amikor ez a kép eltűnt előle, hogy majd később hófehéren, apánkhoz hasonlóan visszatérjen a nemzeti mitológiába.

Aztán itt voltak azok a mult századbeli busongó hazafiak, akik valamely ki nem mondott fogadalom révén borbélyt nem hagytak nyulni az ábrázatukhoz. Azok a Madách Imre-bajuszos, könnyesre, magányosra, szinte kísértetiesre konyult bajuszosok, akiknek mosoly sohase vonta félre a bajuszát, de még pedrő se.

A mult századbeli fotogáfia- albumokban annyit találkozunk az emberkerülő, az ,,Ember tragédiá”-ját magányosságában átálmodó Madách bajszával, mintha mindenki átérezte volna azt a fájdalmat, amely a nógrádi földesurnak valaha tollat adott a kezébe.

Deák Ferenc, aki még a táblabírók világából jött át, már nagyobb gondot fordított bajszára. Nem engedte azt ázsiai nemtörődömséggel lekonyulni ajka körül, hanem néha megnyírta, igaz, hogy tüskére, bozontosra, mint a süné, de legalább valamely formája volt a mindig szürkülő bajusznak.

Egy ország sorsa függött azoktól a szavaktól, amelyek e harapófogó-szerű bajusz alól kijönnek.
Aztán itt van az emlékezetemben a ragyásképű Andrássy Gyula cigányos, kapaután ültetett bajszával, mintha mindig valcert táncolna a berlini kongresszuson. Jön a balközépről az ifju Tisza Kálmán a cifraszűrével, kipödrött bajszával, mely csak akkor kókadt le, amikor Ferenc József miniszteri föladatokkal bízta meg. E korban még sokfelé járta a paragrafus vagy csendbiztosi formára pödrött bajusz, amelyhez Tiszaujlak egy Roykó nevű patikus révén szállította a kenő pedrőt.

Vasvilla-bajuszok, törökösen nevelt vagy gyujtószállal hímzettre, lyukacsossá ápolt, minden nap a legnagyobb vizsgálódásnak alávetett komoly, szinte vasárnapi bajuszok díszítették a magyarokat.
Mindenki igyekezett az egyéniségét, a legbelsőbb gondolatát, sőt óhajtását is bejelenteni a bajusza
szabásába. A vőlegény tűhegyes bajuszkájától kezdve a meglett és megérdemesedett hazafi bőségesen kieresztett bajuszáig minden karakter a bajuszokban van Magyarországon,- amíg jön Vilmos császár, Ferenc József szövetségese a maga különösen kezelt bajszával, amikor a divat folytán sokan porosz tisztekké váltak az országban. A harsogó hangokon ugyan tompított darab időre a beretvált arcu Wekerle Sándor, meg Tisza István a maga kálvinistásan egyszerű, szinte presbiterinek mondható bajusz és szakállviseletével, de a Vilmos császár -bajusz sokáig járta az országban, különösen az altisztek és más egyenruhát viselő egyéniségek között.

A pandur-bajusz, amelynél jelentősebbé csak a betyár nevelte a maga bajuszát: elment a néprajzi muzeumba a kenderszakállal együtt. A levesek, ha lesznek, nem akadnak meg a bajuszokban.

A másvilágra távozott az a kitartással és muló évekkel nevelt, hosszura eresztett bajusz, amelynek lágy pödörgetése annyi őszies mélabuját tudta belekölteni a hozzávaló férfiú. Amelyben minden ősszülő szál valamely emléket jelentett.
A bajuszpedrőt, öreg borbélyom, tedd a magyar mesemondások közé.

Nem kell félrevágni a bajuszt.

(Krúdy Gyula)