Ódonságok városa

Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká, sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a május ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba,  mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni. (Krúdy Gyula)

Az igazság olyan, mint a meggymag, vagy van a befőttben, vagy nincs.

És én most ettől mit csináljak, hogy nem akart megsérteni?
Ájuljak el?
Még jó, hogy nem akart. Gratulálok, hogy nem! De attól én még bőven meg vagyok. Bőséges bőven.
Roppant nagy a sértettségi együtthatóm, az a helyzet. De nehogy azt tessék hinni, hogy maguk verték ki a biztosítékomat! Ugyan már! Ahhoz Művházmargitka létükre kegyedék kicsik. Sőt, Ilikém létükre is kicsik. Pirinyók.
Fitneszpirinyók.
Inkább azt mondaná meg, hogy a micsurinba' van itt ilyen sötét.
Mi vagyok én?
Elefánt, hogy az orrom hegyéig lássak, há?
(...)
Ami azt illeti, én kizárólag magamtól vagyok megsértve, nem mintha az ilyesmi rá tartozna itt valakire.
Na, ehhez mit szólunk?
Ilyet még nem hallott, hogy magamtól, mi? Pedig egyszerű. Meg vagyok sértve a körülményeimtől. Az életpályámtól. Úgy, ahogy mondom. A tisztelt hovajutottságomtól. Képletesen is, meg nem is. A sötéttől, ha tetszik érteni.
Nem igaz, Ilikém?
Viszont megvan az az előnyöm, hogy senkit sem vádolok, csak önmagamat.
(...)
Azt viszont hadd szabadjon megkérdeznem, hogy akinek beszédkényszer-betegsége van, annak már nem is lehet egy jogos igénye a békén hagyásra?
A minimális nyugton hagyásra fellépés előtt? Hogy ne nyitogassák, és ne vagdossák reá a különféle kibaszmati ajtókat?
A baszmati egy rizsfajta, ne féljen. És igenis, nem fogok trágárkodni az elveim ellenére, noha lenne okom. Nem egy, nem kettő. (...)
A trágárkodás az élet megrontója, ezt jegyezze meg.
(...)
Bár a valódi tisztelet egy rendes, egy EU-komfortos pulpitus volna, nem ez a kutyareterát és fitneszkoporsó, kedves Margitka, illetve Alexandra, vagy isten tudja, hogy hívják magukat, fiatalokat.
Dzsenifer.
Tetszik érteni a gondolatmenetet?
(...)
Az az igazság, minden alkalommal, ahányszor erre az apró mérőpohárra nézek, meg vagyok hatva, hogy személyesen kívánhatom kedves egészségükre az örök magyar fiatalság ősanyját, a méregtelenítés istennőjét, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót.
Hajrá, Hunor, hajrá Magor, hajrá, Mizsér!
Legmesszemenőbb egészségükre!
(...)
Ahhoz, hogy önök fél kiló zsírtól megszabaduljanak, hajszálra 54 kilométert kellene gyalogolniuk. Tíz kiló emberi zsír, egy semmi kis bödön, az egy gyalogos kirándulás, kérem tisztelettel, Berlinig, egyhuzamban. Ráadásul Ausztria felé, hölgyeim és uraim, és nincs megállás, nincs bécsi szelet, almásrétes, májsajt, nincs semmi.
Csak a kígyoid menekülés van a szegény bőrünkből élethossziglan.
Illetve volt, mielőtt a méregtelenítés ősanyjával, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval nem találkoztam, és az én kis tartós kapcsolatom, valamint amerikai és magyar tudósok segítségével, úgyszólván a kezembe vettem a testemet.
Ami váljék egészségükre!

(in.: Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról )