És amikor mindannyian megint a munkájukkal voltak
elfoglalva, felnyitottam a levelet, csalódást okozott, a nagynéném írt Bécsből…aztán
olvasni kezdtem, és minél tovább olvastam, annál jobban ijedeztem, rémüldöztem,
de a végén elmosolyodtam az ijedelmemen, mert a levél világosságot gyújtott
bennem, utat mutatott nekem… Meine liebe Pipsimaus…Szívélyesen üdvözöllek
Bécsből, rossz híreket hallok rólad, ne felejtsd el, milyen családból
származol, a te nénikéd, Pischinka, akármilyen szegény is, mindig tisztán,
ízlésesen és elegánsan jár-kel Bécsben, Pipsimaus, mit szólna a papa, ha így
látna? Ide figyelj, mondaná, ha az emberek előtt krumplis pogácsának adod ki
magad, akkor úgy fognak veled bánni, mint a krumplis pogácsával, hallgass rám,
kislányom, igyekezz magad csokoládétortának kiadni, és akkor úgy fognak veled
bánni, mint a tejszínhabos csokoládétortával… Csókol Bécsből nénikéd… Pischinka…
És egy szép napon lementem a belvárosba, csak úgy
sétálgattam az utcákon, nézegettem a kirakatokat… és máris bementem egy üzletbe,
és vettem mindjárt két pár magas sarkú piros cipőt, és ez úgy megemelte a
kurázsimat, hogy a Celetná utcában felpróbáltam egy olasz ruhát, és azt
mondtam, ha ez ilyen jól áll nekem, akkor magamon is hagyom, a régit
csomagolják be…És így piros cipőben és sötétkék ruhában sétáltam tovább, és
amikor a kirakatok üvegében megláttam magamat, ahogy grasszálok, hát az első
átjáróházban eldobtam a csomagot, amiben a régi szakadt szoknyám volt, és
amikor kiléptem a kapualjból, úgy éreztem magam, mint a léggömb, amikor
megszabadul a homokzsákoktól, de tudtam, hogy mindez kevés, még meg kell
csináltatnom a hajamat.
(…)És a doktor most befejezte az írást, kihúzta a
lapot a gépből, rátette a többi vakítóan fehér papírra, hátratolta kalapját a
tarkójára, rám nézett és én fölnéztem rá, és láttam, hogy ő lát engem, hogy
látja a frizurámat, láttam, hogy látja a szép ruhámat, és fölemeltem a lábam és
megmutattam neki a korallpiros cipőmet is. Láttam, hogy kedvtelve néz rám, láttam, hogy úgy lát, ahogy mindenkivel láttatni akartam magam, de különösen vele, akihez idejöttem, hogy viszontlássam, és hogy ő olyannak lásson, amilyennek látszani kívántam, egészen másnak, mint amikor először voltam itt, azt akartam, hogy tejszínhabos csokoládétortának lásson… Látott is, helyeslően bólintott, és én elpirultam és körbefordultam előtte, fölemeltem a kezem, mintha repülni akarnék, úgy forogtam, ahogy csak manökenek tudnak, amikor bemutatják a modelljeiket, aztán elszédültem…
(in.: Bohumil Hrabal: Házimurik)
