Szilveszter

És ott ült „egész Budapest” a „Király” szállodában a szilveszteri éjszakán.

Az a Budapest, amely ebben az időben „vezetett”, amelynek hazája félig a Lipótváros, félig a Terézváros, de az Erzsébetváros is volt. Az Andrássy úti palotákból jöttek a mulatságra hangolt éjhez a felhevült polgárcsaládok, de elindultak a Bálvány utcából is az ottani kereskedők famíliái. A Nagykörút, amely ebben az időben a város ütőerének számított: vénája javát a „Király” szállodába szállította, mert az volt a legelőkelőbb hotel a Körúton, tágas csarnokaival, perzsaszőnyegeivel, megkülönböztetett udvariaskodásával, a Körúton addig ismeretlen, figyelmes személyzetével a nagyvilágot jelképezte. Ilyennek kellene lenni Pesten mindennek, hogy valóban világváros legyen, mondták azok az emberek, akik gondtalan életükben ráértek a főváros atmoszférájával és hol boldog, hol boldogtalan életével foglalkozni.

Itt, az egész Budapesttel megtelt szállodában is, mint mindenütt ez idő tájt: a nők voltak a legfontosabbak.

Csodálatos nőkultusz volt a világon a háború előtt, és így volt Pesten is 1912-ben, Szilveszter éjszakáján, amikor szemügyre vettek minden nőt, aki a „Király” szállodában ez estén megjelent.

Itt volt az Andrássy úti boltosné, aki délidőben szokott férje üzletében tartózkodni, és ilyenformán sok ismerősre és udvarlóra tett szert, bár rosszat a legelszántabb gonosz nyelvek se mondhattak róla. A bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni, és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regénykönyvet, amelyről divat volt beszélni. Most Szilvesztert tartott és pezsgőspohár volt keze ügyében, hogy koccinthasson, mintha nem is volna bolt ezen a világon, amelyre gondolni szokott (...)                         

(Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete - regény a szép Budapestről, 1933)

Kosztolányi Dezső: Angyal

Hölgylátogatóm érkezett. Alig lépett szobámba, megmutatta új lakkcipőjét, harisnyáját. Én, hogy mulattassam őt, odadobtam kutyámnak egy darab kockacukrot. Ő közben megkívánta a kockacukrot, maga is kért egyet, s azonnal szájába dugta. Közölte, hogy nagyon szereti a kockacukrot, de legjobban szereti a lekváros kenyeret meg a "piros leves"-t (paradicsomleves). Ez a hölgylátogatóm két és fél esztendős.

Arca - a setesuta hajacskájával, óriási kék szemével, be nem fejezett tétova vonásaival - olyan, mint a természet sietve odavetett, művészi vázlata. Körvonalai még határozatlanok, de maga a rajz gyönyörű. Mindig így képzeltem az angyalokat. Régóta nem érintkeztem efféle két és fél éves angyalokkal. Minden mozdulata, észrevétele érdekelt. Sokat tanultam tőle.

Először azt, hogy a lelke - arcocskájával ellentétben - már teljesen készen van. Az az ősemberi lélek ez, melyet csak úgy tanulmányozhatnék, ha messze szigetekre utaznék, ahol vad törzsek élnek. Ez a csöpp angyal maga az önzés. Legelső ő, s a holmijai. Utána következik az apja és anyja, s azok holmijai. Ennyi az erkölcse. De van benne bizonyos kezdetleges jóság is.

Dadája, aki elkísérte, megbántotta valamivel. Fölemeltem az asztalon heverő kést, s azt indítványoztam neki - lovagiasan és barátian -, hogy megölöm a dadát. Tiltakozott ellene. A dadát nem szabad megölni. Őt magát se szabad megölni, apát sem, anyát sem, engem sem, még a kutyámat sem. Kérdeztem, hogy akkor kit szabad megölni? Azt felelte, hogy a cigányokat. Kérdeztem, hogy miért szabad a cigányokat megölni? Azt felelte, hogy azért, mert "nem ismeri őket". Ebben a finom megállapításában már a mai "művelt" emberiség erkölcsét fedeztem föl, amely a gyilkosságot főbenjáró bűnnek tekinti mindaddig, míg egy szűkebb közösség tagjairól van szó, de megbocsáthatónak, sőt erénynek tartja, mihelyt "idegen"-ek az áldozatok, akik más fajtához, más osztályhoz tartoznak, vagyis olyanok, akiket "nem ismerünk".

Rövid eszmecserénk után enni kezdett. Három almát tettem eléje. Egyiket a jobb kezébe szorította, s úgy majszolta, a másikat baljába fogta, hogy el ne vegyék tőle azalatt, harmadikat ölébe tette, s állandóan feléje sandított. Félt, hogy kifog rajta az étvágy. Szerencsére sikerült bekebelezni mind a hármat. Ekkor könnyülten szuszogott föl.

Bevezettem a fürdőszobába, hogy megmossam kezét. Ott megpillantott egy kis lila szappant. Kijelentette, hogy azt hazaviszi. Neki adtam. De észrevett egy rózsaszín meg egy fehér szappant is. Ragaszkodott ahhoz a szándékához, hogy ezeket is hazaviszi, mert - amint megjegyezte - "neki sok kell". Méltányoltam szempontjait. Csakhogy nem nyugodott addig, míg papírt nem szereztetett velem, s be nem csomagoltatta, át nem köttette zsineggel. Amíg ezzel foglalatoskodtam, eltűnődtem, miképp is alapozhatnak rajongó emberboldogítók egy társadalmat olyan elméletre, melyből a tulajdonjogot, a birtoklás nagyon emberi ösztönét teljesen kikapcsolják. A kisemberek első mondata: "Add ide"... Félek, hogy ez a nagyemberek utolsó mondata is. Játékot kerestem számára. Sajnos, nálam már régóta nincs ilyesmi. Több évtizede kizárólag papírral-tollal játszom, érzésekkel és gondolatokkal. A tükörszekrényben megleltem a gombosfiókot. Tartalmát eléje öntöttem a szőnyegre. Férfi- és női gombok voltak ezek, csontgombok, acélgombok, cérnagombok, gyöngyházgombok. Könyökig dúskált bennük. Egyszerre izgalom fogta el. Fölkelt, arra kért, csomagoljam be a gombokat is, a szappanok mellé, sürgősen haza kell mennie.

Most előszedve minden érvelő képességemet és ékesszólásomat, igyekeztem lelkére beszélni, hogy micsoda kegyetlenség egy költőt és annak családját télvízidőn gombok nélkül hagyni, hiszen gombokra nekünk is szükségünk van, feleségemnek, fiamnak, énnekem, még szegény kutyámnak is. Nagylelkűségére bíztam, hogy döntsön belátása szerint. Csak bámult rám tiszta angyalarcocskájával, rejtélyes, kék szemével. Letelepedett gombjai közé, hosszan kutakodott, aztán fölemelt egy gombot, melynél nem volt se hitványabb, se kisebb, egy rozsdás, csempe nadrággombot, s átnyújtotta nekem.

Dadájának sugárzó arccal újságolta, hogy adott nekem egy gombot. Arról, hogy kapott is százkilencvenkilencet, hallgatott. Ekkor egyszerre megértettem az emberiség történelmét. Ha az imént a vagyonszerzés ősi folyamatát láttam, kicsinyített, de valószerű formájában, most fény derült arra, micsoda az az önzetlen nemesség, mely megkönyörül az ínségeseken. Hálásan megköszöntem előkelő kegyességét, aztán megindultan arcon csókoltam ezt a kis, jótékony angyalt.

(1932)                                               
Fotók: Pinterest

A pesti embereket újra meg kell tanítani enni!

Ebédutáni beszélgetés a „fiatal Gundel”-lel a békebelinél 50%-kal drágább vendéglői étlapról

Én már akkor jártam a „Gundelék”-hoz, amikor az ezüstfejű öreg Gundel a Blumensteckliben, vagy az István főhercegben (a Stefániában, mint Pesten mondogatták) táplálgatta nevezetes főztjével a pestieket. Természetes dolog, hogy mostanában, amikor a piacok és vendéglők drágaságától borsódzik mindenkinek a háta: az egykori „öreg Gundel”-nek a fiát kérdezem meg (akit némely öreg pesti vendléglős-szaktárs még manapság is „a fiatal Gundel” néven emleget, bár tizenkét élő gyereke van ennek a fiatalembernek). Ebéd után diskurálunk a lombok alatt, az imént fogyasztott rákoknak piros színei ismétlődnek meg a fehér asztalterítőn a piros bornak ragyogó árnyékaiban.

- Kiszámítottuk – mondja Gundel -, hogy a „békebeli” világnál ma 50 százalékkal vagyunk drágábbak.
A husz év előtti árakról beszélünk, amikor hire-hamva se volt a háborunak, a pestiek harangszóra jártak ebédelni, vacsorázni, alig volt gyomorbeteg ember a városban, az is többnyire a mértéktelenségtől, a bőségtől, a jó étvágytól.
- Hát igaz-e, hogy a kofákat kell megrendszabályozni? – kérdem.
-A kofa, a kereskedő, a vendéglős még manapság is a maga „békebeli” hasznára, a szokásos huszonötpercentes keresetre dolgozik. Mert hiszen neki is meg kell élni a munkájából. Az adók azonban elviselhetetlenek. A békebeli 50%-os drágulás az utolsó krajcárig az állam kasszájába vándorol. A kofákat tehát hiába akasztanák föl. Különben is vannak közöttük ezredesek is, akik a háborut végigharcolták.
- Beszéljünk vidámabb dolgokról – indítványozom -, mert ugynevezett ebédutáni hangulatban vagyunk, amikor a szomoruságos dolgok ártalmasak. Már a régi jó doktorok is nevetést javasoltak az emésztéshez.
- A pesti embereknek nincs emésztésük, mert egyáltalában elfelejtettek enni. Elfelejtenek mindent, ami valaha a rendes, nyugodt, hosszuterjedelmű élethez szükségesek. Igy az evést is. Amikor megszólal a déli harangszó, amely valaha azt jelentette, hogy ebédelni mennek az emberek: manapság ürességtől ásítozó vendéglőket lát. Jóformán senkinek se jut eszébe, hogy pontosan ebédeljen, pedig mi, vendéglősök 12 órára mindig készen vagyunk az ebéddel. Mert azt hisszük, hogy egy napon mégis csak megokosodnak az emberek és visszatérnek régi bevált, egészséges életmódjukhoz.

A harangozók azonban hiába harangoznak, a mindennapi munka, a mai élet rettentő küzdelmei a pestieket nem engedi előbb az asztalhoz, mint a délutáni időben, két-három óra felé, nem gondolnak többé azzal, hogy egészségüknek ártanak azzal, amikor állott ételneműeket fogyasztanak. De nem tudnak már enni sem.
Csak elnézegetem a vendégeimet, hogy közöttük a legtehetségesebbek is milyen sietve, rendszertelenül, gondosság nélkül esznek. Az a vendég, aki a vendéglőssel, a pincérrel „együtt főzött, aki éppen ugy értette az ételek jóságát, természetét, ízét, mindenféleségét, mint akár maga a vendéglős: az a vendég nagy ritkaság még nálunk is, holott mi még „békebeli” receptek szerint főzünk.
Néha egy hónap is elmulik, amíg olyan vendégünk akad, aki például maga akarja elkszíteni a fejessalátát, amely tudománynak valaha minden uriember birtokában volt. Nem is ízlett neki az a fejessaláta, amelyet nem ő maga készített el a különböző ecetekkel, mustárokkal, fűszerekkel. Manapság ritkán akad ilyen gondos uriember, pedig mi örvendeznénk neki és általában nem vennénk konyhánk lebecsülésének, ha a vendég maga kezdene „főzni”. Igy vagyunk a rákokkal is, amelyeket jóformán pörkölt vagy leves alakjában fogyasztanak a vendégek, mintha nem volna többé ideje senkinek arranézve, hogy a főtt rákkal maga bibelődjön, törje, nyesse, szopogassa.
Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Ugy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elröpül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyultak volna.
A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambicióját keresztrefeszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken, amikor azt látja, hogy jóformán ma-holnap nem is lesz már szüksége reá a világnak, mert az emberek napról-napra elfelejtenek enni. Mi már megpróbálkozunk a kétféle étlappal is. A gyomorbetegeknek extra-étlapot készítünk, más étlapot adunk az egészségesek kezébe. Persze, ma már csak a regényíró urak találhatnának ki olyan regényhőst, akik végigenné az étlapot fölülről lefelé és alulról fölfelé. Ujra meg kell tanítani Pestet: enni.
- A drágaság! – mondom.
- A drágaság, - feleli reménytelenül vendéglősbarátom.   (Krúdy Gyula) 

A bajuszpedrő románc,

...vagy egy képviselő újítása a bajusz-viseletben

Félre bajusz csókot kapsz! - mondták még egy évtized előtt is a lelkesebb honleányok a lombosabb, a béke tunya éveiből, vagy a háború viszontagságaiból maradt bajuszoknak.
De mit mondhatnak most, például Meskó Zoltán képviselő legmaibb bajusz-divatjához: a félig meddig csökevény szőrhagymákból konstruált bajuszhoz, amelyet a világ ( tehát a divat) Hitler-bajusz néven emleget?

Ezt a bajuszt nem lehet félrecsapni, se ökölre fogni, de még kipödörni sem. Előjött az ismeretlenségből, mint a szimbóluma a megváltozott világnak amikor tán már bajuszpedrőre se telik az embereknek.

Csak ötven-hatvan esztendőre nézzünk vissza, a magyarok sokat emlegetett bajszaira, ennek a mai bajusznak mását nem találjuk se a dandyk, se a politikusok, a nevezetesebb hazafiak bajszai között.
A ,,hosszubajszu” Aranyember (Timár Mihály) Jókai Mór bajuszát (és érzelmét) példázta. Egy fantasztikus, álmokban élő világ ment el Timár Mihály bajszával.

Kossuth Lajosnak nemcsak a szakálla, de a bajusza is a honszerelmes férfiasságot példázza, amint látni őt a szabadságharci eseményekben ifjan és kimondhatatlanul magnetikus megjelenésével. Szinte megállott a nemzet szívverése, amikor ez a kép eltűnt előle, hogy majd később hófehéren, apánkhoz hasonlóan visszatérjen a nemzeti mitológiába.

Aztán itt voltak azok a mult századbeli busongó hazafiak, akik valamely ki nem mondott fogadalom révén borbélyt nem hagytak nyulni az ábrázatukhoz. Azok a Madách Imre-bajuszos, könnyesre, magányosra, szinte kísértetiesre konyult bajuszosok, akiknek mosoly sohase vonta félre a bajuszát, de még pedrő se.

A mult századbeli fotogáfia- albumokban annyit találkozunk az emberkerülő, az ,,Ember tragédiá”-ját magányosságában átálmodó Madách bajszával, mintha mindenki átérezte volna azt a fájdalmat, amely a nógrádi földesurnak valaha tollat adott a kezébe.

Deák Ferenc, aki még a táblabírók világából jött át, már nagyobb gondot fordított bajszára. Nem engedte azt ázsiai nemtörődömséggel lekonyulni ajka körül, hanem néha megnyírta, igaz, hogy tüskére, bozontosra, mint a süné, de legalább valamely formája volt a mindig szürkülő bajusznak.

Egy ország sorsa függött azoktól a szavaktól, amelyek e harapófogó-szerű bajusz alól kijönnek.
Aztán itt van az emlékezetemben a ragyásképű Andrássy Gyula cigányos, kapaután ültetett bajszával, mintha mindig valcert táncolna a berlini kongresszuson. Jön a balközépről az ifju Tisza Kálmán a cifraszűrével, kipödrött bajszával, mely csak akkor kókadt le, amikor Ferenc József miniszteri föladatokkal bízta meg. E korban még sokfelé járta a paragrafus vagy csendbiztosi formára pödrött bajusz, amelyhez Tiszaujlak egy Roykó nevű patikus révén szállította a kenő pedrőt.

Vasvilla-bajuszok, törökösen nevelt vagy gyujtószállal hímzettre, lyukacsossá ápolt, minden nap a legnagyobb vizsgálódásnak alávetett komoly, szinte vasárnapi bajuszok díszítették a magyarokat.
Mindenki igyekezett az egyéniségét, a legbelsőbb gondolatát, sőt óhajtását is bejelenteni a bajusza
szabásába. A vőlegény tűhegyes bajuszkájától kezdve a meglett és megérdemesedett hazafi bőségesen kieresztett bajuszáig minden karakter a bajuszokban van Magyarországon,- amíg jön Vilmos császár, Ferenc József szövetségese a maga különösen kezelt bajszával, amikor a divat folytán sokan porosz tisztekké váltak az országban. A harsogó hangokon ugyan tompított darab időre a beretvált arcu Wekerle Sándor, meg Tisza István a maga kálvinistásan egyszerű, szinte presbiterinek mondható bajusz és szakállviseletével, de a Vilmos császár -bajusz sokáig járta az országban, különösen az altisztek és más egyenruhát viselő egyéniségek között.

A pandur-bajusz, amelynél jelentősebbé csak a betyár nevelte a maga bajuszát: elment a néprajzi muzeumba a kenderszakállal együtt. A levesek, ha lesznek, nem akadnak meg a bajuszokban.

A másvilágra távozott az a kitartással és muló évekkel nevelt, hosszura eresztett bajusz, amelynek lágy pödörgetése annyi őszies mélabuját tudta belekölteni a hozzávaló férfiú. Amelyben minden ősszülő szál valamely emléket jelentett.
A bajuszpedrőt, öreg borbélyom, tedd a magyar mesemondások közé.

Nem kell félrevágni a bajuszt.

(Krúdy Gyula)

Ódonságok városa

Kisütött a nap Óbuda felett, és a pünkösdi ünnepekre való ruhákat mind megszárította az udvarokban kifeszített köteleken: világoszöld falombokká, rétek sárga virágaivá, mennybeli angyalokká, sőt cukrászdák vaníliafagylaltjaivá lettek a nők a május ünnepi öltözetek révén, de némelyek még a cseresznyeréteshez is (magjával) hasonlítottak, különösen azok, akik régi divat szerint rózsaszínű harisnyát húztak a rózsaszínű ruhához, és úgy mentek mindig a templomba,  mintha a saját esküvőjükre mennének, amely után való lakodalomból elmaradhatatlan a rétestészta, amilyen hosszant a boldogságnak kell nyúlni. (Krúdy Gyula)

Az igazság olyan, mint a meggymag, vagy van a befőttben, vagy nincs.

És én most ettől mit csináljak, hogy nem akart megsérteni?
Ájuljak el?
Még jó, hogy nem akart. Gratulálok, hogy nem! De attól én még bőven meg vagyok. Bőséges bőven.
Roppant nagy a sértettségi együtthatóm, az a helyzet. De nehogy azt tessék hinni, hogy maguk verték ki a biztosítékomat! Ugyan már! Ahhoz Művházmargitka létükre kegyedék kicsik. Sőt, Ilikém létükre is kicsik. Pirinyók.
Fitneszpirinyók.
Inkább azt mondaná meg, hogy a micsurinba' van itt ilyen sötét.
Mi vagyok én?
Elefánt, hogy az orrom hegyéig lássak, há?
(...)
Ami azt illeti, én kizárólag magamtól vagyok megsértve, nem mintha az ilyesmi rá tartozna itt valakire.
Na, ehhez mit szólunk?
Ilyet még nem hallott, hogy magamtól, mi? Pedig egyszerű. Meg vagyok sértve a körülményeimtől. Az életpályámtól. Úgy, ahogy mondom. A tisztelt hovajutottságomtól. Képletesen is, meg nem is. A sötéttől, ha tetszik érteni.
Nem igaz, Ilikém?
Viszont megvan az az előnyöm, hogy senkit sem vádolok, csak önmagamat.
(...)
Azt viszont hadd szabadjon megkérdeznem, hogy akinek beszédkényszer-betegsége van, annak már nem is lehet egy jogos igénye a békén hagyásra?
A minimális nyugton hagyásra fellépés előtt? Hogy ne nyitogassák, és ne vagdossák reá a különféle kibaszmati ajtókat?
A baszmati egy rizsfajta, ne féljen. És igenis, nem fogok trágárkodni az elveim ellenére, noha lenne okom. Nem egy, nem kettő. (...)
A trágárkodás az élet megrontója, ezt jegyezze meg.
(...)
Bár a valódi tisztelet egy rendes, egy EU-komfortos pulpitus volna, nem ez a kutyareterát és fitneszkoporsó, kedves Margitka, illetve Alexandra, vagy isten tudja, hogy hívják magukat, fiatalokat.
Dzsenifer.
Tetszik érteni a gondolatmenetet?
(...)
Az az igazság, minden alkalommal, ahányszor erre az apró mérőpohárra nézek, meg vagyok hatva, hogy személyesen kívánhatom kedves egészségükre az örök magyar fiatalság ősanyját, a méregtelenítés istennőjét, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyírót.
Hajrá, Hunor, hajrá Magor, hajrá, Mizsér!
Legmesszemenőbb egészségükre!
(...)
Ahhoz, hogy önök fél kiló zsírtól megszabaduljanak, hajszálra 54 kilométert kellene gyalogolniuk. Tíz kiló emberi zsír, egy semmi kis bödön, az egy gyalogos kirándulás, kérem tisztelettel, Berlinig, egyhuzamban. Ráadásul Ausztria felé, hölgyeim és uraim, és nincs megállás, nincs bécsi szelet, almásrétes, májsajt, nincs semmi.
Csak a kígyoid menekülés van a szegény bőrünkből élethossziglan.
Illetve volt, mielőtt a méregtelenítés ősanyjával, az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval nem találkoztam, és az én kis tartós kapcsolatom, valamint amerikai és magyar tudósok segítségével, úgyszólván a kezembe vettem a testemet.
Ami váljék egészségükre!

(in.: Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról )

tejszínhabos csokoládétorta

És amikor mindannyian megint a munkájukkal voltak elfoglalva, felnyitottam a levelet, csalódást okozott, a nagynéném írt Bécsből…aztán olvasni kezdtem, és minél tovább olvastam, annál jobban ijedeztem, rémüldöztem, de a végén elmosolyodtam az ijedelmemen, mert a levél világosságot gyújtott bennem, utat mutatott nekem… Meine liebe Pipsimaus…Szívélyesen üdvözöllek Bécsből, rossz híreket hallok rólad, ne felejtsd el, milyen családból származol, a te nénikéd, Pischinka, akármilyen szegény is, mindig tisztán, ízlésesen és elegánsan jár-kel Bécsben, Pipsimaus, mit szólna a papa, ha így látna? Ide figyelj, mondaná, ha az emberek előtt krumplis pogácsának adod ki magad, akkor úgy fognak veled bánni, mint a krumplis pogácsával, hallgass rám, kislányom, igyekezz magad csokoládétortának kiadni, és akkor úgy fognak veled bánni, mint a tejszínhabos csokoládétortával… Csókol Bécsből nénikéd… Pischinka…

És egy szép napon lementem a belvárosba, csak úgy sétálgattam az utcákon, nézegettem a kirakatokat… és máris bementem egy üzletbe, és vettem mindjárt két pár magas sarkú piros cipőt, és ez úgy megemelte a kurázsimat, hogy a Celetná utcában felpróbáltam egy olasz ruhát, és azt mondtam, ha ez ilyen jól áll nekem, akkor magamon is hagyom, a régit csomagolják be…És így piros cipőben és sötétkék ruhában sétáltam tovább, és amikor a kirakatok üvegében megláttam magamat, ahogy grasszálok, hát az első átjáróházban eldobtam a csomagot, amiben a régi szakadt szoknyám volt, és amikor kiléptem a kapualjból, úgy éreztem magam, mint a léggömb, amikor megszabadul a homokzsákoktól, de tudtam, hogy mindez kevés, még meg kell csináltatnom a hajamat.

(…)És a doktor most befejezte az írást, kihúzta a lapot a gépből, rátette a többi vakítóan fehér papírra, hátratolta kalapját a tarkójára, rám nézett és én fölnéztem rá, és láttam, hogy ő lát engem, hogy látja a frizurámat, láttam, hogy látja a szép ruhámat, és fölemeltem a lábam és megmutattam neki a korallpiros cipőmet is.
Láttam, hogy kedvtelve néz rám, láttam, hogy úgy lát, ahogy mindenkivel láttatni akartam magam, de különösen vele, akihez idejöttem, hogy viszontlássam, és hogy ő olyannak lásson, amilyennek látszani kívántam, egészen másnak, mint amikor először voltam itt, azt akartam, hogy tejszínhabos csokoládétortának lásson… Látott is, helyeslően bólintott, és én elpirultam és körbefordultam előtte, fölemeltem a kezem, mintha repülni akarnék, úgy forogtam, ahogy csak manökenek tudnak, amikor bemutatják a modelljeiket, aztán elszédültem…

(in.: Bohumil Hrabal: Házimurik)

reading is sexy :)

La Vie Parisienne1925 

Kinyíltak a rózsáim

 

 

Bohumil Hrabal: Ki vagyok

"Soha még álmomban se jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak (...) mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért aztán mindig tanúnak tekintettem magamat, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a láthatatlan bohócsipka ma is a fejemen van.
Én mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy mint forgalmista tanúja lehettem a második világháborúnak, sose hittem a szememnek, annyira megdöbbentőek voltak az akkori borzalmas események, akárcsak a háború után, amikor magam körül és saját magamban annyi szép förtelmet láttam, és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben, hogy még ma is rosszul alszom tőle, mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai."

Ranunculus asiaticus & paeonia / boglárkák és bazsarózsák

Húsvét: jött-ment.

Tálaltam egy halom csuda-vintidzs-giccst. És még mozognak is! Nem lehetett otthagyni... :))

 

 

"szárnyatiGÉZAmalacra..."

Márffy és Csinszka

 

  

 

 

 

 

 

  

Tiarich Zdenka és Csinszka

 

 

 

 

Faragó Géza (1877-1928) PLAKÁTOK