by italian photographer Valentina Fontanella

"Az a maga tragédiája, cukkerli, hogy nem púderes belladonnának született, amilyen illatos lelke van"

/Fehér Béla: Kossuthkifli/

"Felvettem egy céklát, megszorongattam, belevájtam a körmöm. Kibukkant a bíborvörös, levedző hús. Végigsimogattam a kolbász fénylő, feszes bőrét, megtapogattam a hús ruganyos dudorait, és lenyaltam a kezemről a paprikapiros fokhagymás zsírt. Belenyomtam az ujjam a lépes mézbe, beszakítottam az opálos viaszréteget. Az ujjaim közt kitüremkedett a sűrű, sötétbarna méz, amelynek illatán a Tátra fenyveserdeinek fanyar sötétzöldje érzett. Kedvem lett volna felemelni egyet a rémülten pislogó tyúkok közül, és úgy tollastól-mindenestül kiharapni belőle egy darabot. Azt se tudtam, mit csinálok. Járkáltam, mint egy bábu. Szédültem. Fulladtam. Úgy éreztem, vége az életemnek.
Mindenki engem nézett. (...)
Tudtam jól, hogy min suttognak. Hogy Kazinczyné, bár sose volt épeszű, most, hogy a kolera elvitte azt a cingár kis urát, egészen és végképp megbolondult."
/Péterfy Gergely: A kitömött barbár/

Szeder kutya

szembevaku...

Anyám kitálal (ária)

"Nem az a baj, hogy nem értesz hozzá, ez ténykérdés, de már nem fáj, egy ideig fájt, de most már nem fáj, hanem hogy beszélsz a futballról. Más nézni a játékot, mint beszélni róla. A szó a probléma, kisfiam, és ne üvöltözz, és ne csúfolódj, – hát hülyén halok meg, ha nem mondja, anyuka –, igazam van. Persze hogy hozzátartozik a nézéshez is a szó, a duma, de az más, állni a pálya szélén, és közben megy a vaker, ott nem te beszélsz, hanem beszélődik, van a beszéd, te úgy mondanád, a pálya beszél. De ezt megveszem. Én egész életemben ezt csináltam, álltam a pálya szélén, ott lehetsz okostóni, tájékozott, elfogult, ütődött, amit akarsz, vagy együtt mind. Nem vagy tömeg, de nem is vagy te magad. Hozzátartozol a játékhoz. Az ilyen ember szabad, nemcsak aki játszik, hanem az is, aki nézi. Ott van mindez a levegőben, édeském, szívod magadba, akkor is, ha nyirkos ködlepel képében borít be, alig látsz el a kapufákig, egyre messzebb vannak, a bíró minden pillanatban a lefújáson gondolkodik, és akkor is, ha szikrázik az egész völgy a napsütésben, nem is tudod, hol ér véget a pálya, sehol, kisfiam, a két szemeddel láthatod a végtelent, előbb a ködkapufák, most a hunyorgás. De ezek az írások! Emlények, cikkecskék, novellák! Novellaciklusok! Szonettek! Egész könyvek! Pusztán a tematikus borítóktól olyan heves unalom fog el, amelyről Pascal nem is álmodhatott. Ránézek egy ilyen zöld borítóra, mert roppant szellemesen ezek többnyire zöldek, zöld, mint a világot jelentő gyöp, nemdebár, nyomasztóan eredeti, és azonnal ásítanom kell. Egy ásítási roham fog el, egy ásítási cunami, kisfiam. Erre gondolj. Hirtelen mindenki futballista lett, de emléke aztán végképp mindenkinek lett, ezek az ömlengések a szigorú, de igazságos edzőről (egy Imre bácsi), aztán egy csapat, amely kell, de oh nincs, harmadosztályú poros, tarackos eldorádó, külvárosi elveszett aranykor, akcentuáltan, szakadt környezetben emelkedett szellemiség, hogy oda ne rohanjak! A gerozán mint ambrózia, maradj ki ebből, kisfiam. A kis mítoszok, a kiöregedett spílerek, akik egy fatális véletlen miatt nem futottak be fényes karriert („megszeglett a bokám, pedig az Öcsi így a szemembe mondta, komám, te vagy az ász”), ez az egész undorító melegedés a limonádé emlékek hazugságainál, a hazugságok andalító, geil tábortűzénél, ez az!, meg a nagy mítoszok, futballnemzet, az aranycsapat mint a magyar történelem csúcsa, Mátyás király meg a fiúk… Bern, 1954, az nem nemzeti seb, hanem nosztalgiaposvány, egy szentimentáldágvány, kisfiam, nemzethalálparódia, selypegés, giccs! És ezek a bennfentes becézések, a foci, a Flóri, az Öcsi, a Didi, a Dodó, ez a poshadt, áporodott belterjesség, mint mikor valaki idegen után a fotelbe ülök, és viszolyogva érzem még az ő melegét, ez az egész megszégyenítő pótvallás! Nem teheted a labdát az Isten helyére, ez nevetséges félmegoldás, vagy tessék brusztolni az Éggel, kemény meccs, jó talajú pálya, vezette Bircsák, vagy tessék becsületes agnosztikusként egy taccsnak örülni. Egyébként a futballpálya teljes megismerésének is elvi határai vannak! Ami nem zárja ki, kisfiam, hogy tizenegyes előtt ne imádkozzunk, be lehet imádkozni, mondjon bárki bármit, be lehet imádkozni a labdát a hálóba… Most elvesztettem a fonalat… Ezekből a könyvekből, ha az ember nem vigyáz, még a végén megtudja, mi is valójában a futball lényege. Észjáratás, értelmiségi furfang, okostojások. Rémes, teli vannak művészettel! Öregedő férfiak, nem vetted észre?, ezeket mind öregedő férfiak írják, ezért ez a sok nyafogás, nosztalgia az izzadságszagú öltözők iránt, hogy tovább ne is menjek. Kisfiam, te is öregedő férfi vagy. Hagyd ezt azonnal abba. Az öregedő férfi az nem műfaj, annak nincsen húzása. Az öregedő férfi az csak az öregedésről szól, az tiszta fonnyadtság, semmi több. Fonnyadt hisztéria. Az öregedő nőben legalább van dráma, van tétje. Deresedő férfi, az még valami. Nem akartalak megbántani."
/in.: Esterházy Péter: Semmi művészet/
fotó: Fortepan

Gyűjtemény

 

Szilveszter

És ott ült „egész Budapest” a „Király” szállodában a szilveszteri éjszakán.

Az a Budapest, amely ebben az időben „vezetett”, amelynek hazája félig a Lipótváros, félig a Terézváros, de az Erzsébetváros is volt. Az Andrássy úti palotákból jöttek a mulatságra hangolt éjhez a felhevült polgárcsaládok, de elindultak a Bálvány utcából is az ottani kereskedők famíliái. A Nagykörút, amely ebben az időben a város ütőerének számított: vénája javát a „Király” szállodába szállította, mert az volt a legelőkelőbb hotel a Körúton, tágas csarnokaival, perzsaszőnyegeivel, megkülönböztetett udvariaskodásával, a Körúton addig ismeretlen, figyelmes személyzetével a nagyvilágot jelképezte. Ilyennek kellene lenni Pesten mindennek, hogy valóban világváros legyen, mondták azok az emberek, akik gondtalan életükben ráértek a főváros atmoszférájával és hol boldog, hol boldogtalan életével foglalkozni.

Itt, az egész Budapesttel megtelt szállodában is, mint mindenütt ez idő tájt: a nők voltak a legfontosabbak.

Csodálatos nőkultusz volt a világon a háború előtt, és így volt Pesten is 1912-ben, Szilveszter éjszakáján, amikor szemügyre vettek minden nőt, aki a „Király” szállodában ez estén megjelent.

Itt volt az Andrássy úti boltosné, aki délidőben szokott férje üzletében tartózkodni, és ilyenformán sok ismerősre és udvarlóra tett szert, bár rosszat a legelszántabb gonosz nyelvek se mondhattak róla. A bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni, és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regénykönyvet, amelyről divat volt beszélni. Most Szilvesztert tartott és pezsgőspohár volt keze ügyében, hogy koccinthasson, mintha nem is volna bolt ezen a világon, amelyre gondolni szokott (...)                         

(Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete - regény a szép Budapestről, 1933)